A globalizmus mindent összemosó folyamata miatt egyre kevésbé érdekelnek a városlátogatások, szívesebben vagyok a természetben egyedül, vagy barátok körében. Izland tökéletes helyszín erre, ráadásul a nyers formájában uralkodó természet is lenyűgöző.
Mit tudunk Izlandól? Messze van. Hideg van. Állandóan kitörnek a vulkánok. Minden ott élő 10 évnél idősebb ember alkoholista. No ezek közül csak a legelső az igaz.
Messze van, de egy ideje már sok nagyvárosból, köztük Budapestről is vannak közvetlen repülő járatok Reykjavíkba, így az akadály nem túl nagy. Ennek köszönhetően persze megindult a turisták hada is, a 350 ezer helyi lakosra 2017-ban már 2 millió nézelődő jutott, ami lassan, de magabiztosan romba dönt minden mitoszt és emelkedettséget. A folyamatot látva nem várhattunk tovább, barátaimmal útra keltünk. Én akkor még nem jártam egy Magyarországtól ennyire eltérő, ismeretlen helyen, ezért túravezetőként igyekeztem alaposan felkészülni, de Izland esetében mindenre nem lehet. Például mikor érkezésünk 23. percében egyik szállásadónk közölte, hogy az ország egyetlen főközlekedési útjának egyik hídját elmosta a gyors hóolvadás miatti áradás, az bizony alaposan átrajzolta terveinket. Míg én a fejleményen csodálkoztam, ő azon csodálkozott, hogy én csodálkozom. Az aktív vulkánok tövében élő Izlandiakat nehéz meglepni.
Izlandon gyakorlatilag egyetlen nagyváros van, ahol - a külvárosokat is beleszámolva - az ország lakosságának kétharmada él. A többieknek nehéz nyomára bukkanni, eldugott apró falvakban laknak állítólag, de mi nagyon kevesükkel találkoztunk. A fővárost egy éjszakás aklimatizálódás után gyorsan elhagytuk és néhány óra múlva már teljesen kihalt, földöntúli hangulatot keltő kopár, mégis érdekes vidéken haladtunk. Napokkal korábban kitaláltam az útitervünket, de mivel a szigetet körbekerülő főútvonalon kívül az összes járható utat időszakosan hol lezárják, hol megnyitják és ezt Magyarországról kideríteni nagyjából lehetetlen, rugalmasnak kellett lennünk. Szerencsére kitűnő időjárást fogtunk ki, a pletykákkal ellentétben verőfényes napsütés kísérte utunk nagy részét, de mint minden szigeten, Izlandon is gyorsan változik a helyzet és minden nap esik valamennyi eső a néhány mm-től a végtelen mennyiségig. Érkezésünk előtt erőteljes olvadás volt a hegyekben, ami kiadós áradásokat okozott néhány híd sorsát megkeserítve. Ám az izlandiak meg sem próbálnak dacolni az elemekkel, a hidakat betonmonstrumok helyett könnyű faszerkezetesre építik, így igény esetén néhány nap alatt ki tudják javítani őket. Pár napos utunk alatt több ilyen munkálattal is találkoztunk, amik körül látszott a tájon, hogy ott bizony durva dolgok történhettek.
idő hiányában utunk során nem járhattuk be az egész szigetet, a nyugati és déli részére koncentráltunk, úgyis ott vannak a főbb látnivalók, természetvédelmi parkok. Láttam már néhány vízesést életemben, többről is azt állították, hogy ez Európa legnagyobbja, ám Izland fölényesen maga mögé utasít minden ilyen rekordot. Mikor az első izmosabb ottani vízesést megláttam, komoly nyakmunkába tellett, míg megtaláltam a tetejét.
A nyugati emberek többségétől eltérően az izlandiak tisztában vannak vele, hogy a természetben élnek és nem ők a főnökök. Ennek megfelelő tisztelettel viseltetnek a környezetük felé is. Mikor kedves barátom egy tengerparti megállónknál laza mozdulattal eldobta használt rágógumiját, felfoghatatlan módon azonnal ott termett egy természetőr és kedvesen mosolyogva elmagyarázta, hogy ne csináljuk ezt, mert a madarak lenyelik a gumit, de megemészteni nem tudják, így belehalnak. Hősünk olyan meggyőző volt, hogy én azóta minden szemetemet hazahordom.
A gyanútlan ember nem is gondolná, mennyi látnivaló van Izlandon. Egyáltalán nem színtelen, nem is unalmas, de a városi villogáshoz szokott szemnek szüksége van néhány napra az átálláshoz. Utunk során sűrűn kapkodtuk a fejünket az elképesztő formájú, színű vulkánok, hegyek láttán. Félóránként lett volna okunk egy-egy több órás megállásra, de tudtuk, hogy nagy út vár ránk, tartani kellett a tervet, így fegyelmezetten haladtunk tovább. Benzinkútból sincs sok a sziget besejében, ezzel is számolnunk kellett, néha kis izgalommal színesítve. Hab a tortán, hogy a legtöbb helyen nincs GSM térerő, mobilnetről álmodni sem érdemes, de persze GPS vétel van, tehát offline térképeket kell használni.
A vízesések látványával néhány nap alatt telítődtünk és biztatóan közeledtünk fő úticélunkhoz, a Jökulsarlón gleccsertóhoz. Azon a környéken, a fővárostól 400 km-re már igen nehéz megfizethető és szabad szállást találni, ám nekünk sikerült lecsapnunk egy szó szerint a semmi közepén álló vendégházra, ahonnan utolsó napjainkban csillagtúráztunk, este pedig a ház előtti gőzölgő jakuzziban áztattuk magunkat a csillagokat bámulva.
Mivel májusban érkeztünk, jégbarlangok fotózására nem sok esélyük volt, azok ilyenkorra már jobbára beomlanak, nem megközelíthetőek, veszélyesek. Ám egy parkolóban összefutottunk néhány japán fotóssal, akik lelkesen újságolták, hogy találtak egy még ép jégbarlangot. A kapott koordináták feldolgozása után a csapattanács úgy határozott, hogy a közel 50 km-es hegyi út nem elég erős visszatartó erő számunkra, így elindultunk túránk legkockázatosabb szakaszára a sziget közepe felé. Addigi túránk nagy részét kulturált aszfaltutakon tettük meg, erre a jégbarlang felé tartva esélyünk sem volt. A térképen jelzett út gyakorlatilag egy néhány autó, vagy még a vikingek által kitaposott csapás volt a kősivatagban, ráadásul néhol le is kellett térnünk róla a vízmosások miatt, de végül komoly veszteség nélkül célba értünk.
A jégbarlang pont ott volt, ahol a japánok mondták. A valóság viszont néha eltér a gondolatoktól, a barlang állapota aggasztó volt, furcsa hangok hallatszottak belőle és láthatóan végefelé járt az olvadása is, azaz bármikor összeomolhatott. Bizonytalan pillantásokkal kísérve mindenki maga dönthette el, bemegy-e, végül a csapatból ketten vállalkoztunk a lelket próbáló tettre, a többiek a barlang szájából aggódva követték minden mozdulatunkat. Azt hiszem, életem leggyorsabb felvételeit készítettem el abban a néhány percben, amit a gleccser mélyén töltöttem.
Életem egyik bakancslistás tette volt egy gleccser megmászása és Izland ezt is megadta. Az Esjufjöll vulkán oldaláról leereszkedő gleccser olvadékvize tölti meg a Jökulsarlón tavat, a fotósok nagy örömére háztömbnyi jégtömbökkel is ellátja, amik lassan elolvadnak, majd egy szűk átfolyáson a tengerbe távoznak a körforgás szabályainak megfelelve. Környezetünk változását jól jellemzi, hogy a gleccser alját a régebbi fotókon látható helyzethez képest több kilométerrel arréb értük el a holdbeli tájon 3 órát gyalogolva, de ezt nem hagyhattuk ki. Kevés olyan lehengerlő érzésre emlékszem, mint ami a gleccser alatt fogott el, talán az egyiptomi Királyok völgyében éreztem hasonlót (mikor még nem volt lebetonozva és kordonokkal lezárva a nagy része..
Bizonyos, hogy Izlandra 10 nap nagyon kevés, hiába autóztunk 2400 km-t, a fontos helyek töredékére sem juthattunk el ennyi idő alatt, így hát jópárszor vissza fogok még menni.